Nagykároly - A Károlyiak öröksége

Első írásos említése 1213-ból származik, Karul formában. A Kaplony nemzetség birtokolta egykor, leszármazottjuk a Károlyi család, történelmük szorosan összefonódik Nagykároly város történetével. A 14. századtól a település a Károlyi család birtokának központjává vált. A 16-17. században többször sarcolta török, majd később a kurucok és labancok is pusztítottak a városban. A Rákóczi-féle szabadságharc idején, a város és környéke újabb károkat szenvedett, a lakosság nagy része elmenekült vagy elpusztult. Károlyi Sándor, a Szatmári béke megkötése után, elnéptelenedett birtokaira, így Nagykárolyba is, katolikus svábokat telepített. A 18. században a város népessége megnőtt és etnikailag is összetettebbé vált. A Károlyi család jelentős politikai befolyással bírt Szatmár vármegyében, nekik köszönhetően lett évszázadokra Nagykároly Szatmár vármegye székhelye. A hivatalos városi rangot 1848-ban nyerte el, 1876-ban rendezett tanácsú város címet kapott. A természeti csapások, tűzvész sem kímélték a várost, 1887-ben nagy része a lángok martalékává vált. A város mai arculata a tűzvész utáni újjáépítéskor alakult ki. Az első világháborút lezáró békeszerződés alapján Nagykárolyt Romániához csatolták, az 1926-ban történt közigazgatási átszervezés során elveszítette megyeszékhely rangját és Szilágy megyéhez csatolták a környező településekkel együtt. Nagykároly nevéhez a magyar kulturális örökség jelentős emlékei kapcsolhatók.  Nagykárolyban született Károli Gáspár bibliafordító és Kaffka Margit író, Itt dolgozott vármegyei jegyzőként Kölcsey Ferenc, itt ismerte meg Petőfi Sándor Szendrey Júliát, itt tanult Ady Endre, de a nagykárolyiaknak mégsem csak a múltból kell élniük.

Nagykároly (románul: Carei) , egykor Szatmár vármegye nagykárolyi járásának székhelye, ma megyei jogú város Romániában, Szatmár megyében.